Elnökválasztás - már csak 75 nap

75 nap múlva indulnak a francia elnökválasztások. Az utóbbi években hazánkban igen-igen megcsappant az érdeklődés a francia belpolitika iránt, ami nem véletlen, és nem is baj. Amíg Európa gazdaságilag és politikailag viszonylag stabil lábakon álldogált, a kutyát nem érdekelte, hogy ki elnökli Franciaországot, és ez valószínűleg így volt rendjén. Csakhogy a legutóbbi francia elnökválasztás, vagyis 2007 óta lefolyt némi víz a Dunán. És mi vitorlázott rajta? Hát válság. Pénzügyi, gazdasági, világ, európai, megint pénzügyi, megint gazdasági, mindezek hozadékaként kisebb-nagyobb politikai meg társadalmi válságok, bevándorlásellenesség, antiglobalizmus, euroszkepticizmus, és itt most abbahagyjuk, hátha marad egy kis életkedvünk holnapra is. A válságok kapcsán pedig gyakorlatban is megtapasztalhattuk azt, amit elméletben persze eddig is tudtunk, de igazából nem foglalkoztunk vele soha: hogy ezen a kontinensen két ország diktál. Elsősorban Német-, másodsorban pedig Franciaország. Tudhattuk persze eddig is, hogy a francia diplomácia erős. Nyilvánvaló volt mindig is, hogy az EU két atomhatalma közül a nagyobbik nem homokozni jár a G20-találkozókra meg az ENSZ BT-be. Csak addig, amíg viszonylagos rend volt és nyugalom a kontinensen, a fene se foglalkozott ezzel. A válságok kapcsán, és legfőképpen a görög válság kezelésekor viszont igen konkrétan megtapasztalhattuk, hogy mit jelent a francia külpolitika. Amíg Európa nem találja meg ismét a krízis előtti viszonylagos békét, Franciaország ismét fontosabb tényező. Ennek folytán egyáltalán nem mindegy számunkra sem, hogy ki milyen programmal ragadja magához a francia kormánykereket idén tavasszal. Annyira nem fontos, mint az orosz vagy amerikai elnökválasztás, de egy kis elemzést azért mindenképp megér. Elemzünk ezért.

Már csak azért is, mert jó esély van arra, hogy valami változás lesz. Talán nem véletlen, hogy Angela Merkel egy hétfői sajtótájékoztatón azt mondta, „minden fronton” támogatja Sarkozyt. A dolog ugyanis úgy fest, hogy Sarkozyn kívül minden elnökjelölt outsider valamennyire, és más se hiányozna most a németeknek, mint egy ismeretlen faktor a francia állam élén. Ha most eltekintünk azoktól a jelöltektől, akiknek semmi esélyük sincs, négy ember lehet befutó 2012 április-májusában. A jobbos, konzervatív-liberális UMP-t képviselő Sarkozyn kívül ide sorolandó a szocialisták (PS) jelöltje, François Hollande, a szélsőjobbos (FN) Marine Le Pen és a centrista (MoDem) François Bayrou.

Közülük ma messze a legesélyesebbnek François Hollande tűnik, aki ugyan az outsidernek semmiképp sem mondható szocialisták embere, de sikerének egyik alapja éppen az, hogy többé-kevésbé kívülről jött. Talán inkább kevésbé mint többé, hiszen Hollande időtlen idők óta tényező a PS-ben, melynek egy évtizedig főtitkára is volt, ugyanakkor igazából soha nem számolt vele senki. Soha nem volt például miniszter, jelenleg is mindössze megyei elnök. Egy évvel ezelőtt még arra sem fogadtak volna sokan, hogy Hollande lesz a szocialisták elnökjelöltje: ekkor még a nála nagyobb halnak számító Martine Aubryval tusakodott az elnökjelöltség második helyéért. Úgy volt, hogy a toronymagas favorit Dominique Strauss-Kahn szépen komótosan megnyeri a szocialista előválasztásokat, majd az elnökválasztásokon feltörli a padlót Nicolas Sarkozyvel. Ismert okokból kifolyólag nem így történt, de még ekkor is korai lett volna Hollande számára a pezsgőbontás: le kellett győznie Martine Aubryt, akit mi gonoszan csak francia Lamperth Mónikaként szoktunk emlegetni, de aki sokkal fontosabb tényező volt a PS-ben, mint Hollande. DSK, meg vele együtt még sok szocialista fejes is őt támogatta, de Hollande erre csak annyit mondott: „nem baj, nem ők szavaznak”. És igaza lett, viszonylag simán hozta az előválasztásokat. Nem mondhatni, hogy a semmiből jött, de mindenképp messzebbről, mint ahonnan a francia elnökök érkezni szoktak.

Nála sokkal outsiderebb a szélsőjobbos Le Pen-lány, akiről még olyan közvélemény-kutatást is közöltek tavaly márciusban, hogy 23-25 %-kal nyerné az első fordulót. Marine Le Pen ugyanis új színt vitt az FN politikájába, törökgáborul: áttematizálta a párt legfőbb üzenetét, és a sokak szemében szalonképtelen bevándorlásellenességről áttette a hangsúlyt a jobban csengő, és egyébként is divatos antiglobalizmusra. Némileg váratlanul jött, de a váltás sikerült, és nem is akárhogy: Marine Le Pen népszerűsége a hagyományosan szélsőbalos prolitelepeken ugrott a legnagyobbat, azok körében, akik megtapasztalták, mit jelent, mikor egy 1200 embert foglalkoztató gyár lehúzza a rolót, és elmegy Szecsuánba, ezért elég karakteres véleményük van a globalizációról. Az abszolút rendszerellenes Le Pen testhosszakat vert édesapja korábbi legjobb eredményeire is, igaz, a legfirssebb közvélemény-kutatások szerint most (rosszmájúak szerint: mióta bemutatta a programját) veszíteni kezdett a népszerűségéből, a választók 16 %-a szavana rá az első fordulóban (Sarko 25, Hollande 32 %-on áll).

Végül nem esélytelen az önmagát szintén rendszerellenesnek mondó, centrista Bayrou sem. Jelenleg ugyan mindössze 12,5 %-kal ügyködik a negyedik helyen, de jó finissel bármi előfordulhat. Először is a Sarkozyben egyre kevéssé bízó jobbos nagyhalak egy része átpártolhat őhozzá. 2007-ben gyakorlatilag minden közvélemény-kutatás azt jelezte előre, hogy ha Bayrou bejut a második fordulóba, akárki lesz az ellenfele, győz. Csakhogy nem jutott be, és ekkor csúnya dolog történt vele: a korábban jobbos, Sarkozy-közeli kádereknek az újdonsült elnök azt találta mondani, hogy na, akkor most jött el az utolsó pillanat, aki vissza akar jönni, még visszajöhet. És mit tesz isten, vissza is mentek egy csomóan a győzteshez. Most azonban, hogy egyre kevésbé látják, miként győzhetne Sarko idén, sokan húzódnának megint ahhoz a Bayrou-hoz, aki tulajdonképpen vesztesként is jól járna: elég valószínű, hogy a színfalak mögött megy a tapogatózás, Bayrou mennyiért mondana le arról a tizenegynehány százaléknyi szavazatról, ami felett most úgy-ahogy rendelkezik. Hollande-ot pl. még azzal is „meggyanúsították”, hogy a miniszterelnöki posztot is odaadná Bayrou-nak a támogatásáért cserébe. Hollande ezt határozottan tagadta, de Bayrou már bejelentette: amennyiben kiesik az első fordulóban, világosan kinyilatkoztatja, kit látna szívesebben elnöknek. Egy ilyen kinyilatkoztatás zsíros falatokat hozhat a házhoz, a zsíros falat ígéretére pedig jönnek a barátok, csőstül. Másfelől Bayrou még bízhat abban, hogy az új támogatókkal új szavazatok is érkezhetnek, pláne, hogy a megítélése ismét javult az utóbbi hónapokban. 2007-ben François Bayrou közel volt a csoda megvalósításához, de elbukott, és a bukása után a népszerűsége is zuhanni kezdett. Bayrou ugyanis különc bölcsész, sok eredeti gondolata van, ami néha érdekes színfolt, máskor azonban egyszerűen furcsa, esetenként kifejezetten nevetséges. Chirac azt tartotta róla, kész csoda, hogy még nem vetette szét a hiúsága, és Bayrou néha tényleg azt a látszatot kelti, hogy valójában csak az érdekli, mennyire eredeti és okos ötletekkel tud előrukkolni. Csodabogár ő, akit csak ritkán lehet igazán komolyan venni, ennek itta a levét 2007 után. Csakhogy azóta jöttek a válságok, és közülük is a legaktuálisabb: az európai adósságválság. Márpedig 2007-ben egyetlen egy jelölt volt a 12 közül, aki központi kérdésként foglalkozott az államadóssággal. Na ki? Bayrou. Akkoriban ezért sokan lesajnálták, a sikertéma nem a költségvetés-stabilizálás volt, hanem a vásárlóerő növelésének mikéntje. Az elmúlt időszak azonban megmutatta: Bayrou nagyon is helyesen látta, hogy hol van a kutya eltemetve. Nem egyszerű feladat döglött kutyát meglovagolni, de a mai világban minden előfordulhat.

És ha minden, akkor minden. A négy jelölt közül ugyanis mindegyik el tudna képzelni olyan felállást a második fordulóban, amelyben esélye volna a győzelemre. Hollande bárki ellen esélyes. Sarkozy a jelenleg harmadik Marine Le Pen ellen tutira nyerne, hiszen számíthatna a balos protestszavazatokra (2002-ben Chirac 82 %-kal verte Jean-Marie Le Pent). Marine Le Pen abban reménykedhet, hogy megveri Sarkót az első fordulóban, és a másodikban a jobbos bázisban nem lenne annyi Hollande-ot támogató protestszavazó. Bayrou pedig fekete ló, ha túljut az első fordulón, bármi lehet.

Mindent összevetve azonban egyelőre Hollande a totális favorit. A legtöbb közvélemény-kutatás azt mutatja, legalább egy éve többen kedvelik, mint ahányan elutasítják, a legutóbbi adatok szerint megint nőtt a támogatottsága, Sarkozy ellenében még a jobbos szavazótábor 18 %-a is rá szavazna, míg a balosoknak csak 10 %-a támogatná Sarkót. A 2011-ben még töretlenül egységes Sarkozy-front az utóbbi néhány hétben állítólag elkezdett oszlásnak indulni, egyre kevesebben hisznek a győzelemben. Sarko még hivatalosan be se jelentette, hogy elindul a választásokon, ellenben épp most kezdett megszorításokat beharangozni. Bennfentesek szerint mindössze két nagyember gondolja komolyan azt, hogy Sarkozy igenis nyerni fog idén is. Az egyik Alain Juppé, azon kevesek egyike, akit a többség baloldalt is elismer. A másik pedig maga Sarkozy, aki vagy meghülyült, vagy készül valamire. Belsős információk szerint ugyanis Sarko érthetetlenül derűs, magabiztos, a tamáskodókat kineveti, „nem értetek ti semmit, de annál jobb” felkiáltással, és szentül meg van győződve arról, hogy az övé lesz az utolsó szó. Mégis miben bízhat? Hát, erről lesz szó legközelebb.

Szólj hozzá!

2012.02.08. 11:00 - mistinguett

Címkék: nicolas sarkozy marine le pen francois hollande francois bayrou

A bejegyzés trackback címe:

https://gabrielturc.blog.hu/api/trackback/id/tr684076402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


süti beállítások módosítása