Nagy szavak, vajúdó hegyek - tudnivalók a francia kampány-dramaturgiáról

Nicolas Sarkozy a minap egy kampányeseményen Franciaország schengeni zónából való kilépésével fenyegetőzött. A francia belpolitikában teljesen járatlan, de az általános politikai gondolkodást minimálisan ismerő laikusok is könnyen dekódolhatják, hogy egy ilyesfajta fenyegetőzést aligha kell komolyan venni: ez egy kampányfogás, nem több, és nem is kevesebb. Akik pedig kicsit jobban követik a francia politika aktuális alakulását, tudják, hogy nem Sakrkozyé volt az egyetlen "botránykereső" megnyilvánulás. Mostanra érkeztünk el ugyanis az elnökválasztások előtti kampány azon stádiumába, amelyben a jelöltek egymásra licitálva próbálják a figyelmet önmagukra irányítani.

A francia választásoknak általában van egy meghatározott dramaturgiájuk, amit érdemes ismerni, ha valamennyire el akarunk igazodni a kampány nagy szavai között. Különösen kacifántos a helyzet az elnökválasztások esetében, és még sokkal furcsább idén. Az elnökválasztások esetében ugyanis van egy nagyon lényeges különbség a két legnagyobb párt, a PS és az UMP stratégiája között: a szocialistáknál vannak előválasztások, az UMP-nél pedig nincsenek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a szocialisták már a választások előtti évben elkezdenek különböző ügyekkel kampányolni. Ezt az előválasztást persze sokan csak a párton vagy a baloldalon belüli pozíciószerzésre használják, de végsősoron ekkor már megjelennek a párt fejesei a színtéren, és elkezdik tesztelni a később esetleg meghatározóvá váló témákat. Vagyis a szocialistáknál jó egy évvel a választás előtt már sok minden a választasok körül forog. Az UMP-nek ekkor döntenie kell: vagy bekapcsolódik, és ha máshogy nem is, de tessék-lássék ő is megkezdi a kampányt, vagy hagyja, hogy ekkor a PS monopolizálja a politikai közbeszéd egy fontos szeletét. Ezúttal Nicolas Sarkozy nem szállt be a szocialisták vitáiba. Ennek folytán, ha úgy vesszük, a PS már június, Hollande pedig az előválasztások megnyerése óta kampányol, míg Sarkozy csak most kezdi kifejteni az álláspontját. (Arról nem is beszélve, hogy Sarko eredetileg csak március végén akarta beindítani a rakétáit, de Hollande töretlen népszerűsége végül arra késztette, hogy korábban munkához lásson.)

Ennek a ritmuskülönbségnek idén az lett a következvénye, hogy kezdetben szinte csak a balos kérdések körül forgott a vita, az olyan, egyes jobbos közegeknek fontos témákról, mint a bevándorlás vagy a közbiztonság, csak elvétve esett szó - és olyankor is leginkább a szélsőjobb uralta a témát (aminek meg is volt az eredménye, Marine Le Pen népszerűsegi indexe történelmi csúcsot ért el). Másfelől az előválasztások belsős szocialista vitái (még akkor is, ha a jelöltek felettébb vigyáztak egymásra), majd Hollande kampánya megkezdte a következő elnökség legfontosabb céljainak és feladatainak a leltározását. Ha úgy tetszik, bemelegítő volt ez, ahol viszonylag nyugodt, már-már értelmiségi vita folyt olyan kérdésekről is, amelyek rendesen nem nagyon érdeklik a választó tömegeket. Tesztelgették a témákat, hogy megéri-e újabb kérdéseket elővenni, vagy maradjanak az eddig bevált hívószavaknál. Most úgy tűnik, hogy minden maradni fog a régiben, pedig idén két téma is bekerülhetett volna a fősodorba. A kettő közül a fontosabb és esélyesebb a pénzügy volt, hiszen az euróválság és a görög csődhelyzet pont ekkor jelentkezett, és a választók el is kezdtek az olyan, korábban szinte teljesen figyelmen kívül hagyott témák iránt érdeklődni, mint az államadósság és a költségvetési deficit. Az államadósság fősodorba való kerülésének François Bayrou lett volna a nyertese, hiszen ő már 2007-ben is erről beszélt. A másik "új" téma a környezetvédelem lehetett volna: a zöldek történelmi lehetőséget kaptak, hogy a fukusimai atomkatasztrófa hátán a környezetvédelem problematikáját bevigyék a fontos ügyek közé, de - nyiván nem függetlenül attól a ténytől, hogy Franciaország energetikai politikája az atomra épül - ez nem sikerült nekik. A felmérések legalábbis azt mutatják, hogy ezek a kérdések nem érdeklik annyira a francia választókat, hogy egy kampány központi témáját képezzék: múlt heti adatok szerint az államadósság rendezésében a választók 29 %-a azt a Sarkozyt tartja a legmegbízhatóbbnak, akinek a regnálása alatt az adósság folyamatosan és lendületesen nőtt, 21 % inkább François Hollande-ban bízna, akinek a költségvetési politikájáról gyakorlatilag semmi kézzel foghatót nem tudni, míg a kérdés prófétájának számító Bayrou mindössze 9 %-nyi szimpátiát birtokol. A környezetvédelemben pedig hiába egyeduralkodó 42 %-kal a zöld Eva Joly (második helyen Sarko és Hollande 10-10 %-kal), ezt a kompetenciáját nem tudja gyümölcsöztetni, hiszen jelenleg mindössze 1-2 %-ra számíthat az elnökválasztásokon. Maradnak tehát az eddig is meghatározó témák a legfontosabbak. Elsősorban a vásárlóerő és a munkanélküliség, valamint a közbiztonság, másodsorban pedig a szegénység elleni küzdelem, a bevándorlás, az EU, továbbá a fent elmített kérdések. Ezeken kívül pedig vannak a tulajdonképpan marginális, de szimbolikus státuszuknál fogva fontos témák, mint pl. a női emancipáció, vagy az Hollande által beígért engedmények a meleg-házasság és az eutanázia terén.

Mára nagyjából eldőlt tehát, hogy miről fog szólni a választás, elvileg ekkor a jelöltek elkezdhetnének ráerősíteni ezekre a témákra, és kifejthetnék, hogy pontosan mit is ígérnek, tartanak jó megoldásnak a szóban forgó problémákra. Csakhogy mielőtt ehhez a fázishoz érnénk, a jelöltek többségének más a célja: nem a megoldási javaslatokról kívánnak beszélni, hanem még inkább előtérbe lökni azokat a kérdéseket, amelyekben erősnek gondolják magukat. Végeredményben ugyanaz folytatódik, mint eddig, csak a viszonylag nyugodt vitát felváltja a nagy szavakkal, sőt akár a botrányt keltő vagy bulváros kijelentésekkel való dobálózás. Ilyen volt például a múlt heti szélsőjobb-szélsőbal vita, melyben a felek kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy a másiknak "könyékig véres a keze", vagy a meghatározhatatlan politikai családba tartozó Solidarité et progrès párt jelöltjének, Jacques Cheminade-nak az a mondata, melyben párhuzamba állította Barack Obama és Adolf Hitler politikáját. "Amíg rólam beszélnek, nem beszélnek másról" - ilyesmi filozófia köré épül ez az adok-kapok, melyben a szereplők arra játszanak, hogy a többi jelöltről minél kevesebb szó essék.

Idén ez azzal egészül ki, hogy az utolsó pillanatig kiváró Sarkozy még mindig nem tudja biztosan, hogy mi legyen az a téma, amely köré a kampányát szervezi majd. Legutóbb azzal aratott sikert, hogy a jobboldalt leginkább érdeklő témák mellett sikerült "kisajátítania" egy univerzálisabb kérdést: a vásárlóerőét. Ezúttal viszont még nem tudjuk, mi lesz Sarko vesszőparipája. A tradicionális jobbos témák persze megvannak, de nem lehet még látni, talán maga Sarko sem tudja, hogy mi lesz az az általános, jobb és bal oldalt egyaránt foglalkoztató kérdés, amelyben Hollande elé kerülhet. Illetve éppen most válik egyre valószínűbbé, hogy az EU kérdésköre veszi majd fel ezt a szerepet. Hollande leggyengébb pontja a külpolitika, hiszen nemzetközi fronton teljesen ismeretlen, ráadásul jelenleg Európa legtöbb kormánya jobbos. Merkel kijelentette, hogy Sarkozyt támogatja, és az elmúlt időszakban ki is derült, mit jelent ez a gyakorlatban: az európai konzervatívok Hollande-dal szóba sem állnak, míg nem nyer (a német kancelláron kívül az olasz, az angol és a lengyel kormányfő sem fogadta a szocialista jelöltet). Sarkozy ugyanakkor nagy energiákat fektetett az európai válságkezelésbe, és a bevezetőben említett, fenyegetőző kijelentése is arra utal, Hollande-ot a külügyben való járatlansága által próbálja majd meg elhitelteleníteni. Ami Hollande-ot magát illeti, ő szintén a nagy szavakkal való dobálózás stratégiáját követte, mikor Sarkozy kampányindításáról úgy próbálta meg elterelni a figyelmet, hogy belengette egy, a leggazdagabbakat sújtó 75 %-os adó lehetőségét.

Mindez azonban hamarosan lecsillapul majd kissé. A kampány-finish közeledtével ugyanis a francia választási törvény előírja, hogy a médiának minden egyes jelölttel pontosan ugyanannyit kell foglalkoznia. Ez a valósásban úgy néz ki, hogy ha pl. Hollande és Sarkozy leül vitázni egy tévéműsorban, akkor mindkettő mellett ott egy stopper, amin mérik, hogy ki hány másodpercet beszélt, és a műsor végén a két stoppernek ugyanazt kell mutatnia. Ekkor már nem lehet a figyelemelterelés stratégiáját alkalmazni, ekkor a legmarginálisabb jelölt is pontosan ugyanannyit szerepel, mint a favoritok. A kis, teljesen esélytelen jelölteknek egyébként az is az egyik legfőbb céljuk az elnökválasztáson való szerepléssel, hogy az általuk fontosnak tartott témákat előtérbe helyezzék. A nagyok azonban ekkor már jelentős kockázatot vállalnak, ha új kérdésre terelik a szót. Ezért hallani mostanában annyi kemény, provokatív megnyilvánulásról: a jelöltek arra játszanak, hogy a számukra kedvezőbb témák íródjanak be mélyebben a köztudatba és -beszédbe, míg a kényes pontokról minél kevesebb újságcikk szóljon.

A háttérben azonban koránt sincs akkora forradalmi hév. Hegyek vajúdnak, lassú huzavona megy, pozíciókeresés az érdemi(bb) vita megkezdése előtt. Ezután jön majd a célegyenes, egyre kevesebb új és meghökkentő ötlettel, majd az első forduló után a második kör, amelyben a két talpon maradt jelölt már olyan centrista lesz, hogy rájuk sem fogunk ismerni.

Szólj hozzá!

2012.03.12. 13:30 - mistinguett

Címkék: nicolas sarkozy marine le pen eva joly francois hollande francois bayrou jacques cheminade

A bejegyzés trackback címe:

https://gabrielturc.blog.hu/api/trackback/id/tr24311161

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


süti beállítások módosítása