1976. november 1., rue Poirier, Párizs. A 15. kerületi utcát robbanás rázza meg. A 9. szám alatt található ház negyedik emeletén valaki 20 kg robbanóanyagot helyezett el és robbantott fel. A házban többen megsérülnek, de csodával határos módon mindenki túléli a merényletet. Mi lehetett az indíték? A negyedik emelet egyik lakója tudni véli a választ: a merénylet ellene irányult, az indíték pedig politikai. Az illetőt Jean-Marie Le Pennek hívják, aki ekkor négy éve elnöke a maga által alapított szélsőjobboldali pártnak, a Front Nationalnak. Soha nem derül ki, hogy valójában ki állt a merénylet mögött. Le Pen és köre állítja, hogy politikai támadás volt, mások azzal gyanúsítják meg, hogy ő maga rendezte az egészet, egy harmadik elmélet szerint a támadás leszámolás volt: Le Pen a hetvenes évek elején ismerkedett össze egy gazdag üzletemberrel, Hubert Lambert-rel. Lambert-t lenyűgözi az akkor még kevéssé ismert politikus, Franciaország reménységét látja benne, a jövő nagy államférfiját, ezért finanszírozza a '72-ben alakult FN-t. Sőt, végrendeletében kisebb vagyont, becslések szerint mintegy 30 millió frankot hagy a szegény sorból származó Le Penre. Egyes források szerint a merénylet mögött valójában ez a hagyaték állt. De akárhogy legyen is, a hangos nyilatkozatok mögött, a háttérben meghúzódik egy nyolc éves kislány: Jean-Marie Le Pen legkisebb lánya, Marine, aki később úgy emlékszik vissza a merényletre, mint a pillanatra, mikor rádöbbent, hogy édesapja nem mindennapi ember. És hogy vannak, akik haragszanak rá.
Ettől a pillanattól kezdve a kis Marine életébe betolakszik a politika. Saját elbeszélése szerint az iskolában csúfolják, kiközösítik egyes gyerekek, miközben a váratlanul jött hagyatékból vásárolt luxusvillában mindennaposak a militánsoknak, tisztviselőknek, támogatóknak, pártkádereknek tartott fogadások és összejövetelek. Később Le Pen előszeretettel mutatkozik három lányával a nyilvánosság előtt, televíziós viták alkalmával sokszor ott ül a nézőtéren, nagygyűléseken ott vár a kulisszákban a tinédzser Marine - és figyel. 18 évesen lép be az FN-be, jogi diplomája után itt talál állást is, mint jogi tanácsadó. 1993-ban, 24 évesen indul először választásokon, de csak '98-ban nyeri el első mandátumát, mint Nord-Pas-de-Calais régió képviselője. 2002-ben ismeri meg a közvélemény: Jean-Marie Le Pen váratlanul bejut az elnökválasztás második fordulójába. Az eseményre senki sem volt felkészülve, az egyik televíziós vitaműsorba Marine-nak kell beugrania az FN képviseletében. A csinos, fiatal, agresszív vitapartnernek bizonyuló nő voltaképp ekkor lép elő a háttérből, és a pártjában is ekkortól kezdve indul el felfelé a ranglétrán. A kapaszkodás nem könnyű. Voltak már korábban is belső ellenzékiek, akiknek nem tetszett, hogy a pártelnök beprotezsálja a lányát, aki pl. jogi tanácsadó korában havi 30 ezer frankot, a minimálbér hatszorosát kereste, holott csak részmunkaidőben dolgozott. 2003 áprilisában az FN központi bizottsága csendes támadást indít ellene, csak a 36. helyet éri el a megyei küldöttek választásán. Jean-Marie Le Pen azonban rögtön visszavág: másnap önhatalmúlag Marine-t nevezi ki az FN alelnökévé. A 2007-es elnökválasztás előtt a pártvezetés abban reménykedik, Le Pen esetleg megismétli a 2002-es bravúrt, és bejut a második fordulóba. Csakhogy Nicolas Sarkozy agresszív kampánya elcsábítja az FN-szavazótábor egy részét, miközben a centrista Bayrou váratlanul olyan népszerűvé válik, hogy egy ideig még az is reális forgatókönyvnek tűnik, hogy ő lesz az új elnök. Az FN nem reagál időben, és mire észbe kapnak, már meg is jön a katasztrofális eredmény: Jean-Marie Le Pen csak negyedik az első fordulóban, a szavazatok 11 %-át sem sikerült megszereznie. És ez még semmi a következő pofonhoz képest: a parlamenti választásokon gyakorlatilag mindent elveszít a párt, a második fordulót egyetlen képviselőjük nyeri. Marine Le Pen. 2011-ben, mikor apja visszavonul, jelölteti magát a pártelnöki pozícióra, simán veri is riválisát, Bruno Gollnisch-t. Ugyanebben az évben a Time beválogatja a világ 100 legbefolyásosabb embere közé.
Marine Le Pen politikáját bizonyos szempontból édesapjához való ellentmondásos viszonya határozza meg. Marine édesanyja, Pierrette Lalanne 1984-ben állítólag minden magyarázat nélkül hagyja el a családját, később televíziós műsorokban nyilatkozik "verbálisan erőszakos", hűtlen ex-férjéről, a válást annak rendje és módja szerint fel is kapja a média. Az ekkor 16 éves Marine egyedül marad az apjával, no meg apja "szeretőjével" - a politikával. A válás körüli vihar, a média folyamatos támadása megviseli Marine-t, és megerősíti benne a meggyőződést, hogy édesapja egyfajta közellenség, akit mindenki ott üt, ahol ér, mert ő az egyetlen, aki kimondja az igazságot. Később, mikor közszereplővé válik, Marine szinte küldetésének tartja apja védelmezését. Ahogy a Le Point folyóirat fogalmazott két héttel ezelőtt egy, a jelöltek pszichológiai elemzésének szentelt cikkben: Marine Le Pen legfontosabb motivációja, hogy bebizonyítsa, "hogy az apja nem egy szörnyeteg". Ehhez azonban szembe kellett szállnia a szörnyeteggel. Marine Le Pen már a 2007-es kampány előtt is azon a véleményen volt, hogy az FN akkor érhet el komoly eredményt, ha a választók előtt szalonképessé válik. Évek óta dolgozik a párt rossz hírének lebontásán, a mostani választási kampányban pedig már kifejezetten balos fordulatot vett, mikor a válsághangulatnak megfelelően antikapitalista szólamokkal, legfőképpen pedig a széles körben népszerű erős állam eszméjével állt elő. Utóbbi homlokegyenest ellentétje Jean-Marie Le Pen álláspontjának, aki igazi radikális konzervatívként az öngodoskodás, következésképpen a gyenge, háttérbe vonuló állam híve. Míg az öreg Le Pen kifejezetten ellene volt pl. a vagyonadónak (egyes kritikusai szerint nem is nagyon fizette), Marine a tradicionálisan szélsőbalra szavazó munkásrétegekből halászik szavazatokat a néha kifejezetten balosnak ható elméleteivel. (Legádázabb publicista ellenségei rögtön rá is sütötték, hogy rosszabb mint az apja, hiszen míg utóbbi "csak" xenofób és rasszista volt, addig Marine még ráadásul gazdasági-államigazgatási értelemben már-már szocialista is - mint például Hitler.) Marine Le Pen a kanpánya első felében hátrébb sorolta vagy átfogalmazta az évtizedekig FN-toposznak számító témákat, hogy újabbakat vegyen elő. A külföld-ellenességből így lett antiglobalizmus, a bevándorlás-ellenességet pedig úgy ideologizálta át, hogy igazából neki nem a bevándorlókkal van baja, hanem azzal, hogy a kapitalista nagytőkések a bevéndorlókat használják fel arra, hogy a franciák fizetését egyre lejjebb erőszakolják. A stratégia sikeresnek is bizonyult, 2011 elején voltak közvélemény-kutatások melyek őt hozták ki győztesnek az elnökválasztás első fordulójában. A népszerűségi index azonban idén ereszkedni kezdett. Rossz nyelvek szerint ezért, mert Marine Le Pen bemutatta a tényleges programját, jobb nyelvek szerint csak azért, mert Nicolas Sarkozy is beszállt a kampányba. Jelenleg a felmérések többsége 16 %-os támogatottságot mér neki, sokszor csak a negyedik helyen, Hollande, Sarko és Mélenchon után. Talán a népszerűségvesztés hatására tért vissza Marine Le Pen a régi szélsőjobbos frázisokhoz; az utóbbi hetekben sokkal többet beszél ismét bevándorlókról, iszlamista terroristákról, mint korábban. Ennek persze az is az oka, hogy a Mohamed Merah-ügyet akarja meglovagolni, de ezelőtt pár hónappal még valószínűleg jobban ellenállt volna a kísértésnek.
Marine Le Pen programjában keverednek a hagyományos szélsőjobbos elemek (francia vállalatok védelme, legális bevándorlás leszorítása, illegális bevándorlás "megszüntetése", illegális bevándorlók melletti tüntetések betiltása...) néhány radikális, de manapság nem épp ritka húzással, mint az euróövezetből való kilépéssel és egy-két "formabontóbb" javaslattal; ilyen a gyes "gyermeknevelési jövedelem"-mé alakítása, ami abból állna, hogy a második gyerek mellett már a minimálbér 80 %-ért (kb. ezer euróért) maradhatna otthon a szülő. Utóbbi azért is érdekes téma, mert a hagyományosan férfiközpontú szélsőjobbon eddig nem sokat foglalkoztak "női ügyekkel", a baloldalnak és a szélsőbalnak kedves emancipációs harcra a szélsőjobb eddig csak merev abortusz-ellenességgel válaszolt. Marine Le Pen, aki negyven évesen már két férjet elhasznált, finomított ezen az állásponton, és úgy tűnik, fontosnak tartja azt is, hogy igazi és sarkos alternatíváját adja a nők társadalmi szerepét taglaló, amúgy a jobb-közép által is nagyrészt átvett balos definícióknak. Ugyanakkor összességében ezzel a programmal is ugyanaz a baj, mint a legtöbbel idén: túl azon, hogy a formabontó gondolatok közel sem vertek fel annyi port, mint amennyit az FN remélhetett tőlük, nem látszik belőle az sem, hogy mindezektől az intézkedésektől hogyan állna talpra a francia gazdaság, ahogy az sem, hogy miből akarja az FN mindezt finanszírozni.
Az azonban nem kérdés, hogy Marine Le Pen az FN árnyékán túllépve hamar megmutatta, hogy komolyan kell venni. Míg a 2007-es fiaskó után a Front National a csőd szélén tántorgott, 2011-re a párt magára talált, és Marine Le Pen népszerűsége magasabb volt, mint apjáé valaha. Most azonban úgy tűnik, ahhoz, hogy valóban, hosszú távon is esélyes jelölt legyen, a saját árnyékát is át kellene lépnie. Marine Le Pen számára a politika mindig is személyes és családi ügy volt - most a családi vállalkozásból nagyvállalatot kellene csinálni, amihez viszont teljesen más stratégiák kellenek, mint amit Le Penék és az FN eddig alkalmazott.
