Hetek óta készülünk arra, hogy bemutassuk a francia elnökválasztás jelöltjeit, de sajnos különböző okok miatt erre nem tudott sor kerülni. Terveink szerint a két forduló között még rátérünk Sarkozy programjára, a többiekre azonban sajnos nem jutott idő. Milyen szerencse, hogy nem vagyunk egyedül a világon. Az Index egész pofás kis összefoglalót készített a jelöltekről, itt lehet elolvasni. A részünkről mi megelégszünk azzal, hogy minden jelölt bemutatójához hozzáírunk egy teljesen szubjektív gondolatot.
Jean-Luc Mélenchon
Az idei francia elnökválasztásokat elég nagy várakozások előzték meg. Sokan azt remélték, hogy a válság hatására végre kicsit komolyabb lesz a kampány. Kevesebb demagógia, kevesebb populizmus, több érv, több tény. Egyáltalán nem így történt, a jelöltek simán elbeszélnek a válság mellett. Meg is érkezett persze a politikusokat ostorozó értelmiségi düh, mondván, a jelöltek szándékosan el akarják hitetni a franciákkal, hogy a válságkezelés nem is olyan fontos - nyilván, mert nem tudják, hogy kell válságkezelni, mikor pedig, így a publicisták, a lakosságot a válság megnevelte, és most már megérett a komoly kampányra. Mélenchon az élő bizonyítéka annak, hogy a publicisták tévednek. Ha ugyanis 15 %-nyi aktív szavazó sorakozik fel egy olyan, újonnan jött jelölt mögé, akinek a programja az első betűtől az utolsóig színtiszta ideológia, akkor ott nincsenek olyan sokan készen a tényalapú politizálásra.
Marine Le Pen
Szélsőséges, radikális, igazságtalan, néha szemérmetlenül hazug, ráadásul inkoherens a programja, mégsem tudjuk utálni. Miért? Mert nem visz rá a lélek, hogy olyan embert utáljunk, akit a média jelentős része folyamatosan meg akar alázni. Joggal vagy sem, az mindegy: egy riporternek nem az a dolga, hogy bebizonyítsa, hogy ő okosabb, jobb vagy felkészültebb a riportalanynál, hanem az, hogy megkérdezze, mit gondol erről vagy arról a dologról, és diszkréten felhívja a figyelmet az esetleges önellentmondásokra. A - főleg közszolgálati - francia riporterek komoly részének meg kellene értenie, hogy a 21. században a nyilvános pellengérezés az esetek 90 %-ában kontraproduktív. Meggyőződésünk, hogy Marine Le Pen legalább 2-3 %-ot köszönhet a buzgómócsing riportereknek.
François Bayrou
Készült egy kutatás nemrég. Embereket beelektródoztak, és megnézettek velük egy politikai szónoklatot. Nem meglepő, ami kiderült: a többségnél a politika az agy érzelmi központjaira hatott, nem az értelemre. Ilyenek vagyunk: ha egy jelölt nem győz meg érzelmileg, elmehet a fenébe, akármilyen okos. Bayrou amúgy szerintünk annyira nem is okos, viszont ráadásul még a lehetetlent próbálta meg végigvinni: az emberek racionalitására alapozni egy programot, a többit pedig szinte teljesen figyelmen kívül hagyni. Bölcsész. Úgy gondolta, majd kiderül, hogy az ő elgondolása a legkoherensebb, úgy gondolta, tisztán íkúból meggyőzi a vákasztókat. Még a televízióban sugárzott egyperces reklámfilmjében is képtelen ööözés nélkül végigmondani egy mondatot, olyan, mint az aggszűz középiskolai tanárnő, aki nem érti, hogy miért nincs tekintélye, mikor korrektebb és tisztességesebb, mint bárki más az iskolában. Soha nem fogja elfogadni, hogy szimplán azért, mert kinyúlt pulóvereket hord, és nem borotválja a hónalját. Bayrou sem értette meg, hogy az elnöki pozíciót nem a legokosabb kapja meg, hanem az, akiben a leginkább bíznak. A bizalom pedig irracionális. Egy szál embert megbízni egy teljes nemzet képviseletével... ennél irracionálisabb választás nem nagyon létezhet. Semmi köze az értelemhez.
Eva Joly
Eva Joly a 2012-es választási kampány legnagyobb elkövetett hibája. A zöldek a 2009-es EU-s választásokon több mint 16 %-ot szereztek, alig maradtak el a szocialistáktól. A francia baloldal régóta nem volt ennyire erős, hiszen Sarko leváltása sokakat motivál. Ezt bizonyítja Mélenchon, aki úgy tudott harmadik-negyedik erő lenni, hogy a szocialista jelölt ígérkezik a befutónak, és közben még egy centrista Bayrou is ott van a nyakában. Ráadásul a fukusimai atomkatasztrófa után az ökológia kifejezetten aktuális téma lett. Egy szó mint száz, a zöldeknek minden esélyük megvolt, hogy jó eredményt érjenek el. Állíthattak volna érdekes jelöltet is, pl. a bulvárszinten is egész népszerű Nicolas Hulot vagy a fiatalokat nagyobb eséllyel mobilizáló Cécile Duflot személyében. Ehelyett jött Eva Joly, a tíz jelölt messze legunalmasabbja. Unalmasnak lenni egy olyan pártban, ahol ott van az antiglobalista szabadságharc sztárja, José Bové, vagy a francia politika showmanje, Daniel Cohn-Bendit... teljesítménynek teljesítmény, végülis, de a sikeres kampányhoz talán nem a legerősebb fegyvertény. A zöldek 2-3 %-ra számíthatnak, ez az idei választások legnagyobb buktájának ígérkezik.
Nathalie Arthaud
Gondolná-e a parlagi magyar ember, hogy Franciaországnak van olyan elnökjelöltje, aki a francia imperializmus ellen küzd? Ugye-ugye. Nathalie Artaud egy teljesen idejétmúlt eszme szinte totálisan átideologizálatlan képviselője, pusztán a léte is szép bizonyítéka annak, hogy a világ nem fekete-fehér.
Nicolas Dupont-Aignan
A francia választásokon rendre előkerül egy jobboldali jelölt, akiről valahogy nem lehet érteni, hogy mit keres ott. Nem arról van szó, hogy Dupont-Aignan gondolatai ne lennének önállóak vagy kevésbé létjogosultak, mint mondjuk a trockistáké. Protekcionalista jobber, láttunk már ilyet. Inkább az a furcsa, hogy a brit dandy megjelenésével, a homlokra írt szelíd konzervativizmusával annyira érdektelen, hogy képtelenség rá odafigyelni. Joly unalmas, de legalább az unalmasságára felfigyel az ember. NDA azonban az a jelölt, aki mindig csak akkor jut az ember eszébe, mikor átnézte a listát, és rájött, hogy valaki hiányzik.
Jacques Cheminade
Jacques Chemindade-nak Magyarországon volna a helye. Nekünk, akik az utóbbi években annyira hozzászoktunk a bal/jobb polarizáláshoz, hogy az amúgy az egyik oldallal szemben sem elfogult vagy elkötelezett, mérsékelten apolitikus emberek is reflexből azzal kezdik egy ismeretlen jövevény jellemének feltérképezését, hogy az illető ugyan melyik oldalra tartozhat, szóval nekünk nagyon jót tenne Cheminade, akiről egyszerűen képtelenség eldönteni, hogy micsoda. Egy biztos: nem mérsékelt vagy centrista. Valami radikális, de hogy szélsőjobbos vagy szélsőbalos radikális-e, hát az a kérdés őnála értelmetlen. Mindkettő és egyik se. Jót tenne a magyaroknak, Sarkozyért cserébe igazán ideadhatnák.
Philippe Poutou
A pártot, melynek sikerült valamelyest átideologizálnia a szélsőbalos trockista eszmét, úgy hívják, NPA - Új Antikapitalista Párt. Az embert, aki az átideologizálást véghez vitte, úgy hívják, Olivier Besancenot. A forradalom úgy sikerült, hogy egyszerűen olyan többé-kevésbé új színt vitt a politikába, amely ahhoz nyilvánvalóan édeskevés, hogy elnököt csináljon valakiből, de ahhoz elég, hogy egy viszonylag marginális, de azért százalékokban mérhető társadalmi csoportot összefogjon. A szín az "igazi balosság" volt: hogy nem menedzserek, pártkáderek vagy egyetemi oktatók akarják képviselni a "népet" és neki a pártját, hanem a "nép maga". Besancenot, a postás. Ez a szerep iszonyatosan nehéz, hiszen a veszély, hogy az egész átfordul egy Monty Python rendezte paródiába, óriási. Besancenot-nak mégis sikerült, a fene tudja, hogyan. Az mindenesetre elmond valamit a titkáról, hogy harmincvalahány évesen visszavonult a politizálástól, mondván, ha túl sokáig csinálná, nem volna hiteles. Akkor úgy tűnt, az NPA-nak befellegzett, még egy Besancenot-t úgyse találnak. És jött Poutou, aki az idei felhozatal messze, de messze legszimpibb alakja. Elnöknek rossz lenne, jelöltnek is rossz és minden bizonnyal szakszervezetisnek is rossz lehet. De, atyavilág, hogy mennyire szórakoztató... Az elnökjelölt, aki a riporter kérdésére, hogy mekkora esélyt lát a végső győzelemre, nemes egyszerűséggel elröhögi magát. Akit, mikor a stúdióból kifele jövet megállítanak, hogy milyen volt a véresen komoly vitaműsor, azt válaszolja (vigyorogva), hogy "ööö jó volt... főleg hogy vége van". Soha nem szavaznánk rá, de a tíz közül ő volna az egyetlen, akivel minden további nélkül leülnénk sörözni, ha úgy adódna.
